#covidnapló7
- október vége felé:
Tudtuk, hogy anyu állapota napról napra javul. Úgy volt, hogy ha sok eset lesz, hazaengedik, addig gyógyuljon csak. Volt, hogy olyan ügyeletest osztottak be, aki életében nem járt intenzíven. Sokféle nővér dolgozott, a legtöbb kedves, némelyik picit sem. Nagyon nehéz… Ez október vége volt, akkor még messze nem ilyen állapotok voltak. Akkor se győzték … Sárgával jelöltem, anyu mikor került be.
Anyu mindig úgy érezte, hogy pár nap és kiengedik, de csak nem jött el a pár nap. Majd hétvégére, majd hét elején, majd a hét második felében, majd hétvégére, majd hét elején, majd ….
- november 5.
Teltek a napok és egyik délben hívtuk a dokit és mondta, hogy jó híre van, ma mehet haza. Beindultak a dolgok. Gyorsan fogadókészre raktuk anyu szobáját, összeszedtük a gyerekeket az intézményekből. Épp mind a ketten vezettünk, én a suliba, a férjem a kórházba anyuért, mikor telefonon átbeszéltük, hogy mi is történik most.
Tehát: anyu negatív, sokszoros. Ő nem fertőz már bennünket. A gyógyszerek miatt 6 hónap védettséget mondtak, tehát mi sem őt. Ez tiszta. A tüdeje még gyenge, meg ő maga is, semmit se szabad hazahozni rá, így mindenhol jeleztük, hogy nem mennek a gyerekek intézménybe, mi se munkába. Visszahívtuk az orvost és pontosan átbeszéltük, hogy hogyan tovább. 2-3 napig mi és a gyerekek csak maszkban és 2 méteren kívül. Szép lassan szoktassuk az itteni bacikhoz. Nyitott ablaknál aludjon, sokat legyen a levegőn.
De van egy másik kérdés… anyu nem fertőz. De Magyarország egyik legfertőzőbb helyéről jön. Tehát a férjem maszkban legyen végig. Anyu cuccát, ruháit azonnal mossuk vagy zsákoljuk 2 hétre. Férjem vitt zsákot, abban hozta el az ott bezsákolt holmikat.
Egyszer csak begördült a kocsi, anyu ott állt az udvaron és nem futhattunk oda hozzá átölelni. 1 hónapja láttuk utoljára, a szkafanderes mentő vitte el. Azt hittem elveszítem, azt hittem már soha-soha többet nem látom. Most meg ott állt. A műtött lábával, a botjával, a beesett sápadt arcával – nekem a legszebb volt a világon.
Ahogy belépett, az összes rajta lévő ruháját zsákoltam (maszkban-kesztyűben) és egyből a fürdőben jó alaposan meleg vízzel lezuhanyoztattuk. Tiszta ruhában, 1 hónap igazi fürdés után mehetett a tiszta szobába, tiszta ágyba. Közben férjem kesztyűben az összes hazahozott cuccát átpakolta. Használt ruhákat zsákba, sok lomot kidobtunk, sokat fertőtlenítővel átfújt és hagytuk kint egy napig a teraszon. Én mostam egész este, kesztyűben gyűrtem a mosógépbe.
Fürdetés után leültem 2 méterre anyutól és nagyon sokat, nagyon sokat beszélgettünk. Közben mesélte, hogy olyan pici szobában voltak hárman, hogy az ágyak mellett nem lehetett elférni. Mindkét néni pozitív volt a szobában, tőle alig negyed méterre. Az egyik köhögő rohamokkal… 8 óránként jöttek hozzá, nem volt több idejük. A pelenkás néninek sokáig nem cseréltek, alig itatták. Nem az ő hibájuk, nem volt idejük.
Csak beszélgettünk, de a kórházról, az intenzívről csak pár nappal később kezdett mesélni. Elképesztő és szomorú dolgokat. Innen felfoghatatlanokat.
Szép lassan telt az idő, jött gyógytornász a lábához, sokat sétált, itthon is egyre több dolgot segített. Csütörtökön volt két hete, hogy kiengedték, vissza kellett menni kontrolra. A körülményekhez képest nagyon jól van! CT 2 hét múlva, a születésnapján (december 3-án), de most a vérkép és az EKG is nagyon jó eredményeket adott. Ha már kiheverte a hoszpitalizációt, akkor elvisszük szív ultrahangra is. Egyre többször halljuk, hogy enyhe covidos pár héttel a negatív teszt után kap szívinfarktust… fiatalok is.
Anyuka ma már egyedül sétált, bot nélkül, messzire is. Bírta a lába és a tüdeje is. Nem fullad, nem köhög. Bébiszittel, főz nekünk.
Neki ugye nem voltak tünetei, csak a köhögés. Az is azonnal elmúlt, ahogy első nap oxigénre rakták. Nincs semmi egyelőre, amit látunk. De persze mindig elmondja az orvos, hogy annyira friss, annyira nincs adat semmiről, hogy lehet fél év múlva, egy év múlva vagy 5 év múlva lesz.
Közben borzalmakat olvasok mindenhol, hogy a legenyhébb tüneteseknek is mik maradnak vissza, vagy épp újulnak ki hetekkel később. Saját beszámolókat, hátborzongató történeteket.
Egy nagyon-nagyon kedves régi barátnőm is kórházban volt, az apukája intenzíven, az anyuját is a napokba vitték be. Nagyon sokat gondolok rájuk! Kérek, hogy drukkoljatok nekik, hihetetlen jó emberek, muszáj, hogy még sok dolguk legyen a Földön és mihamarabb kikerüljenek!
Borzalom. De az is, hogy több esetről tudok, ahol idős (60-70-es) anyukák/nagymamák kerülnek be a kórházba és egyszerűen nincs rájuk kapacitás. Egészséges fitt 60-osok, 70-esek, akik ott épülnek le. Legyengülnek a betegségtől és onnan nincs visszaút. Nincs aki etesse őket, nincs aki itassa. Nem tudnak vért venni, mert annyira ki vannak száradva. Egyszerűen nincs ember rá és mintha le is mondtak volna róluk… Közben az Orvosi Kamara kihozta az ajánlást, hogy ha választani kell betegek között, mi alapján döntsenek az orvosok… Amire a kormány felháborodott, hogy ilyet biztos nem hagy jóvá, mindenkit megillet a gyógyítás esélye. Persze. De már jelenleg is választanak. Csak így az ő felelősségük. Hogy férhet össze az orvosi esküvel, hogy azt mondják egy rokonnak, hogy nincs kapacitás a betegre, az ő szeretett hozzátartozójára? Mert megtörténik. Naponta.
Mégis, ha te orvos lennél, hogyan mérlegelnél? Nem véletlenül olyan magas a kovidos, krónikus idősek halálozási száma… https://mok.hu/realitas/cikk/intenziv-terapias-osztalyok—realitas
Kórházban lévő ismerős mellett hunyt el a „szomszédja” és fél napig tárolták a halottat fekete zsákban a szobában, mert nem bírja a halottas ellátás a forgalmat. Egyre több ismerős írja ki a fb-on, elment egy hozzátartozója. Egyre többen írnak rám, hogy van a közeli hozzátartozók között, akit már nem ölelnek át. Még többen, akiknek kórházba került az ismerősük és napokig nem tudnak információt kapni. Nekünk is nehéz volt október elején, azóta megsokszorozódott a betegek száma.
Szlovénia negyed ennyi napi halottal lezárta az országot, ahogy Ausztria is fele ennyi napi fertőzöttel.
Csehországban mindig nagyon magasak voltak a számok, amikor rokonoknak meséltük anyuról. Tegnapelőtt pont néztük, 200-150 a napi halálozás, nálunk 100 körül mozgott. Aztán tegnap 122-ről 135-re, ma 152-re ugrott… 2 nappal kellett hozzá. Pedig higgyétek el, heti 1-2x nézek rá a hírekre, nem foglalkozom velük. Inkább a személyes tragédiák jönnek szembe velem.
Közben a fiam osztályában több pozitív gyerek lett és sok szülő tünetes. Még jó, hogy nem gócpont az iskola. Szerencsére semmi komoly, nagyon drukkoltam a szülőknek, szeretem őket, jó csapat. Egy héttel később a lányom osztályában egy pozitív. 1 hét alatt már olyan összezuhanóban a rendszer, hogy azt se tudja a jobb kéz, mit csinál a balkéz. A fiamnál azonnal karantén. A lányomnál a hétfői pozitív teszt után bizonygattam a szülőknek, hogy nem kellene járnia a gyerekeknek… a fele otthon hagyta. Pénteken kijött a határozat, hogy azonnal (nap közepén) vigyék haza a gyerekeket, de visszamenőleg előző péntektől (!) 10 napig karanténba van az egész osztály. Több covidos is volt a suliban, azok az osztályok nem kaptak határozatot sem. „Nem bírja a rendszer, főleg ott van határozat, ahol a szülők követelik a munkáltató miatt”- mondta egy kormányhivatalba lévő ismerősünk.
Jó sok karantént kaptunk a gyerekek miatt. Itthon vagyunk jó ideje. Először anyu miatt, aztán felváltva a gyerekek okán. Most újra suliba kellene menni. De most vigyem be, amikor az esetszám óriási léptekben nő? Karácsonyra ígérik a tetőződés… Amikor azt érzem, velünk bármi megtörténhet… Én még egyszer ezt nem bírom ki.
Orvosok könyörögnek, hogy nem bírják. Nővérek könyörögnek, hogy nem bírják. Gyerekorvosok írják ki naponta, hogy kérik, ne így, sokkal jobban, figyelmesebben, óvatosan. https://www.facebook.com/drmango.hu/posts/1042454072883345
A legtöbben még mindig nem hiszik el, hogy velük is megtörténhet akár az enyhe, akár a durva verzió is…
Oktatásügy is próbál jelezni: https://telex.hu/velemeny/2020/11/28/digitalis-oktatas-ujra-a-birodalom-visszavag
Anyu a minap mondta: Ő tényleg elhitte, hogy csak a nagyon öregek, csak a krónikus betegek halnak meg ebben a betegségben. Betartotta a szabályokat, de soha nem gondolta volna, hogy ez vele megtörténhet.
Én meg arra gondolok, hogy tavaly, 2019. október közepén a legboldogabb időszakunkat éltük. Nyaralni mentünk és vittük anyut is. Életünk legislegjobb nyaralása volt. Ott akkor még egymás után ittunk az utcán vásárolt cukornád dzsúszt, egy közös szívószállal. Akkor még semmit se tudott a vírusról a világ, még az első esetek sem voltak meg Vuhanban. Nem volt betegség, nem volt vírus, nem volt utazási korlátozás. Közel állhattunk egymáshoz, engedtük a gyerekeinket, hogy átöleljenek ismeretlen gyerekeket. Barátkoztunk, buszoztunk idegenekkel. Nem virtuálisan éltük az életünket. Mintha ezer éve lett volna.
Pontosan egy évvel később anyu pontosan ugyan azokban az októberi napokban feküdt az intenzíven és küzdött az életéért. Megfogadtam, csak egyszer jöjjön ki, megünnepeljük a második szülinapját. Normálisan, nem a 4 fal között. Muszáj, hogy nagyon boldognak lássam újra, hiszen ő az Anyukám.
