Lipusz Andrea tollából
Még emlékszem a gyerekkoromból azokra a pillanatokra, amikor sérült, (akkor “gyogyósnak neveztük, igen, én is!) kerekes székes ( ezt nemes egyszerűséggel “bénának”tituláltuk ) vagy más, valamilyen módon az átlagtól ( mi a franc is az az “átlag”, kérdem most, sok év tapasztalattal a hátam mögött?) eltérő gyereket, embert láttunk. Emlékszem, hogyan szóltak ránk, ( a szüleink is, mert nekik sem mondta senki, hogy másként is lehetne) hogyan biztattak az együttérzőbbek arra, hogy “ne nézz rá”, “ne bámuld”, fordulj már el”, a faragatlanabbak pedig nemes egyszerűséggel vihogtak, mutogattak, kigúnyolták. Utánozták a bice-bóca mozdulataikat, az atrikulálatlan hangadásukat, ezzel (is) bizonyítva, megtehetik, hiszen ők nem olyanok. Ők mások. Különbek. Nekik lehet.
A dolog hitelességéhez hozzátartozik, hogy akkoriban nem volt szokás az “ilyen”gyerekeket hazavinni. Vagy otthon nevelni. Kórházakban maradtak, vagy kicsiként otthonokba száműzettek, ahonnan nem hordták őket haza, hamar meg is feledkeztek a létezésükről, mint egy szerencsétlen balesetről, amiről jobb nem beszélni. A mai idősebb generáció emiatt tekint olyan furcsán kétkedve a létezésükre, hiszen az ő idejükben “ilyen nem volt”. De. De volt. Eldugva, a településektől távol, szegregáltan, a világ szeme elől elzárva. Hogy fenntartható legyen a tökéletesség álcája.
Tudom, mostmár jól tudom, nem is ők tehettek róla igazán. Nem a gyerekek. Hiszen nekik senki, soha nem mutatta meg, hogy léteznek ilyen emberek is. Akik máshogyan néznek ki, másként gondolkodnak, adnak ki hangot, léteznek. De ettől a létezésük egy jottányival sem kisebb értékű. ( Isten nem teremt selejtet, szokták volt mondani)
Most, hogy nekem is van egy ilyen “másféle”, ( autista) fiam, természetes, hogy sokkal érzékenyebben érint ez a téma. És hiszem, hogy (bár rendelkeznek egyfajta korukból eredő ösztönös kegyetlennek tűnő szókimondással) egy gyerek még toleráns. Ha annak nevelik. Ha erre tanítják. Ha elmondják neki, hogy az a kisfiú ( kislány) miért nem tud lábra állni, miért kopogtat, miért ad ki fura hangokat. Ennek azonban előfeltétele, hogy 1- Lássanak ilyen gyerekeket, ( ergo: a szülő ne legyen köteles eldugni a négy fal közé, mert szégyenli a léztezése okozta ezer hyelzetet a hétköznapokban) 2- KÉRDEZZETEK. Kérlek, ne mondjátok a gyerekeiteknek, hogy “ne nézz oda”! Ezzel azt sugallod, hogy ne lásd, ez olyan dolog, ami nem illik a mi tökéletes világunkba, jobb, ha tudomást sem veszel róla, ez minket (téged) nem érint. Azt hiszem, talán ez a legfájóbb. A “ne nézz oda”. Mert ez a létezésüket kérdőjelezi meg. Amit nem látunk, az nincs is…
Pedig van. Pedig létezik. Sok-sok család él együtt ilyen gyerekkel, felnőttel. Igen, mások, igen, rohadtul nehéz velük néha, de ha mi, akik úgy döntöttünk, családban neveljük, kérlek, annyit tegyél meg, hogy vetsz ránk egy pillantást. Tudod mit? Kérdezz! Mi a baja, mitől ilyen, miért csinál így? És én elmondom neked, és a gyerekednek, aki ha majd felnő, már talán nem fogja azt mondan a saját fiának-lányának: “ne nézz oda”.
Mert az élet olyan kiszámíthatatlan. Nem tudhatod, veled, a gyerekeddel, unokáddal, szülőddel mi történik. Nem kívánom, ne érts félre. De az esélye, az bizony megvan.
Szóval nem azt hirdetem fennen, hogy fogadj el, mert arra nem mindenki képes. Nem baj ez. Csak nézz ránk, és lásd meg bennünk az embert. Aki te is vagy.
Ölelés.
